A művészet és az énmárka

2020. július 18. 15:45 - Termosz

Sokszor elhangzik, milyen fontos a személyes márkaépítés egy művész életében, hiszen ez lehet az eszköze annak, hogy eljuttassa a művészetét emberekhez, rajongói kört alakítson ki, akik majd hallgatják a zenéjét, elolvassák az írásait, megveszik a termékeit. A személyes márkaépítés segít kialakítani, hogy mi az, amit az emberek a művészről gondolnak. Fel kell tennem a kérdést: hogyan hat ez az alkotási folyamatra? Azt a zeneszámot fogom-e létrehozni, amit tényleg szerettem volna, ha már az elejétől kezdve erre figyelek?

Szombaton jelent meg a The Day When I Saw Myself című számom, amely a központi témája a társadalmi elvárásoknak való megfelelés. Én a zenei alapot készítettem, a dalszöveget pedig Emily McNally írta. A szöveg sok gondolatot vetett fel bennem, amiket megpróbálok ebben a blogbejegyzésben összefoglalni.

Emily ezt írta a dalszöveg születéséről:

„Amikor its_aliz először elküldte nekem ezt a számot, imádtam. Friss és izgalmas volt, de mivel hajlamos vagyok túlgondolni dolgokat, aggódni kezdtem, hogy mit fognak gondolni rólam az emberek, vagy hogy illik-e a márkámhoz. Szóval összeszedtem ezeket a gondolatokat, és ebből született a dalszöveg.”

A személyes márkaépítés hatása a művészetre

A kommunikáció mesterszakon szinte naponta hangzott el a márka vagy az énmárka fogalma, így az én életemben is fontos fogalommá vált. Ha azonban alkotás közben túl sokat gondolkodom a szakmai dolgokon, sokszor kerülök én is ilyen gondolatfolyamokba, ahol csak azért nem írok meg egy számot, vagy máshogy írom meg, vagy nem teszem közzé, mert nem illik majd a márkához, és már azelőtt félek, hogy elkezdeném egyáltalán megírni a számot. Így nagyon könnyű alkotói válságba kerülni. Amikor az ember nem tud leülni és csinálni a dolgát, mert már azelőtt fél a márkaépítés résztől, hogy abba belefogna.

Emily dalszövege értelmezhető úgy, hogy azt mutatja be, hogy a személyes márkaépítés miként korlátozza a kreativitást, és ez milyen félelmeket kelthet a művészben. Én is éreztem már így magam. Úgy gondolom, az lenne jó, ha félre lehetne tenni ezeket a gondolatokat az alkotásban, és majd akkor elővenni őket, amikor a dal már elkészült, és amikor elkezdjük kontextusba helyezni, becsomagolni, és átadni azt másoknak.

Én is sokszor éreztem úgy magam, mint Emily. Elgondolkodtam azon, hogy vajon mi lesz egy szám sorsa, miután elkészül? Milyen módszerekkel fogom elérni azt, hogy elérjen emberekhez, akik rákattintanak, meghallgatják? Ez sokszor már eleve befolyásolta azt, ahogy leültem elkezdeni egy zenét. Voltak olyan műfajok, amikbe pont azért bele sem kezdtem, mert úgy éreztem, képtelen vagyok utána hallgatóságot szerezni hozzá, ezért sosem születtek meg azok a számok. Más stílusokból, amikről láttam, hogy népszerűbbek, hirtelen többet kezdtem csinálni, mert úgy éreztem, ez kell az embereknek.

Az alább beillesztett szám elkészítésénél például erőteljesen bennem volt a gondolat, hogy drum and bass ritmust kell beletennem, mert akkor ez a nagyobb YouTube csatorna meg fogja osztani, és lesz rajta több tízezer lejátszás. Ami nekem jó lesz. Elkészítettem a számot tehát drum and bass dob ritmussal, és fel is töltötték, most már van rajta nagyjából 80 000 lejátszás. Vajon mi lett volna, ha nem gondolok arra, hogy mi lesz a szám sorsa akkor, amikor elkészül? Lehet, hogy a dobszekció teljesen máshogy hangzana most benne, és senki nem hallgatta volna meg. Ha a fenti számmal összehasonlítom: azon egyelőre alig több mint 100 lejátszást sikerült elérni a YouTube-on.

 Egy elgondolkodtató találkozás  

Tavaly találkoztam egy marketingszakemberrel, aki szeretett volna segíteni nekem zenei márkaépítésben. Ez a lehetőség érdekelt, és szerettem volna kihasználni, hogy előrébb jussak a karrieremben. A szakember alapvető álláspontja az volt, hogy nézzük meg, mi az a zenei stílus, amire manapság igény van, nézzük meg, mire keresnek rá az emberek, mire kattintanak, és építsük arra a személyes márkámat. Kell egy személyes sztori, ami elég érdekesen és egyedien hangzik, és építsem erre a személyes márkámat. Javasolt nekem szlogeneket, amikről úgy éreztem, hogy rettentően távol állnak tőlem, és cseppet sem tudok azonosulni velük – ám szerinte ez vonzaná a közönséget. Két hónapig gondolkodtam rajta, hogyan lehetne ezt úgy kivitelezni, hogy az számomra is jó legyen, és az elméletének is helytálljon, ám bármennyit gondolkodtam, nem tudtam összeegyeztetni a két álláspontot. Hiszen zenészként, művészként nem tudjuk megválasztani azt, hogy mi érdekel minket – egyszerűen van egy hangzásvilág, ami nekünk tetszik. Az ízlésünket nem tudjuk alapjaiban megváltoztatni, és hirtelen olyan zenét csinálni, amire bár lehet, hogy van igény a közönség részéről, de minket cseppet sem érdekel. Másrészt a művészetnek nem csak ennyi célja lehet, hogy az sokakhoz elérjen, és szórakoztasson. Lehet például az a célja, hogy felhívja valamilyen ügyre a figyelmet, tanítson, vagy gyönyörködtessen embereket. Az alatt a két hónap alatt, amíg ezen gondolkodtam, természetesen még csak egy lábdobot sem tettem be egyetlen projektbe – ez pedig nyilvánvalóan felhívta a figyelmet arra, hogy a művészetre vállalkozásként gondolni ilyen értelemben semmi jót nem fog hozni, és erre nem lehet karriert építeni, ha már a gondolat is alkotói válságot okoz.

„Írj olyan zenét, ami neked tetszik.”

Nagyon inspirálónak tartom Aubrey Whitfield producert, aki az alábbi Instagram-bejegyzésében megfogalmazta álláspontját arról, hogy milyen zenét is írjunk: „1264 zenei műfaj létezik. Van közönsége annak a zenének, amit te csinálsz. Írd azt a zenét, ami neked tetszik. Ne másolj másokat. Ott vannak azok az emberek valahol, akiknek pont a te zenéd tetszik.”

Nekem nagyon tetszik, hogy a marketinganyagokkal szembemenve ő azt mondja, hogy nem a másolás és az elvárásoknak való megfelelés a kulcsa annak, hogy valaki sikeres legyen, hanem pont az, hogy azt csinálja valaki, amit szeret. Hitelesnek tartom az álláspontját, mivel ő maga a zenéből él meg, és én magam is látom, hogy a tevékenységét rengetegen követik figyelemmel, ha pedig új számot ad ki, az hamar eljut sok emberhez. Reméljük, igaza van!

View this post on Instagram

A post shared by Aubrey Whitfield (@aubreywhitfield) on

Ha érdekesnek találtad a bejegyzést, akkor kövess a SoundCloud-on, a Spotify-on, az Apple Musicon, a YouTube-on, a Twitteren, a Facebookon vagy az Instagramon.

komment

Így támogatsd a zenészeket az interneten

2020. március 28. 20:24 - Termosz

Avagy gyorstalpaló a zenei streaming szolgáltatások útvesztőihez

Sziasztok! Ez a bejegyzés arról szól, hogy miként tudnak a zenészek bevételhez jutni a zenei streaming szolgáltatásokon keresztül, és miként segíthettek ti is a zenész ismerőseiteknek, a kedvenc együtteseiteknek, előadóitoknak manapság. Mindannyiunknak lehetősége van arra, hogy ingyen támogassuk azokat az embereket, akik számunkra kedves zenéket csinálnak. Ez a cikk tehát elsősorban a zenei streamingből szerezhető bevételekről szól, és hogy mit jelent ez a zenész oldaláról.

zenei_streaming.jpg

Szóval hogyan segítsek a bajba jutott zenészeken, vagy azon, aki épp nem jutott bajba, de szeretem, amit csinál?

A legkézenfekvőbb válasz egyszerű: hallgasd a zenéjét! Neked semmibe sem kerül, és ő mégis bevételhez jut.

De hogyan?

Íme egy kis gyorstalpaló a zenei platformokhoz. Rengeteg zenei streaming szolgáltatás létezik ma már, például a Spotify, az Apple Music, a Tidal, a Deezer stb. Az itt szereplő számok után mind bevétel keletkezik, amiket a zeneszerzők 2–3 hónapos átfutási idővel megkaphatnak. Ezekre a platformokra a zenészek úgy tudják feltölteni a szerzeményeiket, ha szereznek maguknak egy disztribútort. A zenész így közvetlenül a disztribútorhoz tölti fel a számot, ami aztán továbbküldi a számokat a kiválasztott szolgáltatóknak. A szolgáltatók pedig a havi hallgatási adatok alapján, 2–3 hónap átfutási idővel megküldik a bevételi adatokat, elküldik a pénzt a disztribútornak, és a zenész így összesítve veheti fel a pénzt mindenhonnan a disztribútoron keresztül.

És te ezért mit fizettél ki? Ha van Spotify-előfizetésed, akkor az előfizetés díját, ha ingyenes fiókot használsz, akkor pedig semmit. És képzeld, még a TikTokos zenehasználat után is jár bevétel!

Zenész vagy, és még nincsenek fenn a számaid a streamingben?

Töltsd fel még ma! Irgum-burgum! Ezen nincs mit halogatni. Itt egy tuti link a Distrokidhez, amin 7%-kal olcsóbban tudsz regisztrálni.

Mitől függ az, hogy mennyi bevételhez jut a zeneszerző?

Sok mindentől: például attól, hogy milyen szolgáltatóról van szó, milyen országból hallgatták meg a zenét, milyen előfizetéssel rendelkezik a felhasználó, vagy hogy mennyien hallgattak az adott időszakban zenét. Például egy Pandora-lejátszásért mondjuk 0,016137021349 $-t kaptam múltkor. Ez átszámolva kb. 5 Ft. Más szolgáltatások viszont máshogy fizetnek. Januárban 6000 Soundcloud-lejátszás után pl. 1 dollárt kaptam, valamikor augusztusban ugyanennyi Apple Musicos lejátszásért 13 dollárt. Ez több, mint tízszeres különbség. Szóval nagyon ingadozó, hogy hol mennyit lehet keresni. De egy a lényeg: sok kicsi sokra megy, és minél többször hallgatják a dalokat, annál több pénzt jut a zenésznek. 

Így tehát ha van zenész ismerősötök, és fenn van ezeken a helyeken a zenéje, ha néha meghallgatjátok, egész biztos segítetek neki!

Én a YouTube-on szoktam zenét hallgatni. Ott mi van a színfalak mögött?

Magyarországon szerintem a legnépszerűbb hely, ahol az emberek zenét hallgatnak, a Youtube. Zenészi szempontból ez nem igazán a legjobb, hiszen nem minden esetben kap a zenész pénzt azután, hogy itt hallgatják a zenéjét.

Itt két módszer áll rendelkezésre a bevételszerzéshez: az első a saját YouTube-csatorna monetizálása. Ez azt jelenti, hogy a zenész az általa üzemeltetett csatornán szerez bevételt a videóival. Ahhoz, hogy ez elinduljon, kell 1000 feliratkozó, és jó sok nézési óra.

Másrészt: itt van a YouTube Content ID. Ez egy olyan adatbázis, amely tartalmazza a zenéket, és a rendszer felismeri, ha egy videóban felhasználják egy zenész dalát, és átadja a bevétel egy részét a zeneszerzőnek. Ha a korábban említett disztribútor foglalkozik a YouTube Content ID-val, akkor a zenész könnyen hozzájuthat ezekhez a bevételekhez, ha valaki más feltölti a dalát a YouTube-ra, vagy a vlogjában felhasználja háttérzenének például.

 

repost_youtube.png

Ő már gazdag lesz. Avagy így jelenik meg a YouTube-on, egy videó leírásának alján, amikor a videóban szereplő zenét felismerte a Youtube Content ID, és eljuttatja a jogos tulajdonosának a lét. A szerencsés illető pedig 3–4 hónapra rá belép a disztribútorához, és voilá – nagyon örül majd annak a kis vagy sok pénznek!

 

A Content ID így nagy segítség a zenész szempontjából, viszont nem minden disztribútor foglalkozik ezzel, vagy van, ahol kiegészítő díjat számítanak fel érte, amit önmagában nem éri meg befizetnie a zenésznek. Személyes tapasztalatom az, hogy én nagyon sokáig nem tudtam felvenni az ezek után járó bevételt, mert a disztribútorom nem foglalkozott a Content ID-val. Lassan, két év elteltével sikerült bekerülnöm egy meghívásos alapon működő disztribútorhoz, akiknél ingyenesen van ilyen szolgáltatás. Ezt jó nehéz volt elintézni! Szóval, ha valaki beleteszi a vlogjába a zenémet, akkor azért is kaphatok pénzt.

 

repost.png

Space Bunny Girl! – Íme 175 000 lejátszás, amiért nem kaptam pénzt. Vagyis de, most már fogok kapni ezentúl, de csak a Claim Date oszlopban szereplő dátumtól.

Vajon mennyi pénzt kereshettem volna korábban? Azt már soha nem fogjuk megtudni.

 

Jó, és ezen kívül mit tehetek még ingyenesen?

Szóval alapesetben ott egy szám, amit vagy megtalálnak a hallgatók, vagy nem. A legtöbb esetben nem. Lehet, hogy az lenne az év legnagyobb slágere, és árván porosodik a Spotify virtuális polcain. Mert attól, hogy ott elérhető egy dal, még egyáltalán nem garantált, hogy bárki meg is találja a platformon.

Mentsd el a lejátszási listáidba, nyomj rá a szívecskére, ha van, reposztold, oszd meg újra, kommentelj. Azért, mert ha nagy az aktivitás a daloknál, akkor előre sorolja a rendszer az algoritmusban, és nagyobb eséllyel kerül be más, automatikusan létrehozott, algoritmikus listákba, ami által új hallgatókhoz juthat el a zenész.

 soundcloud_algorythms.png

Ezek az emberek tuti a rendszeren keresztül találtak meg. Ezek a lejátszások a SoundCloud algoritmikus playlistjeiből származnak. De ez csak azért van, mert előtte sok ember szívecskézte a számomat, meg kommentelt, úgy, mint ahogy az előző bekezdésben leírtam.

 

Másrészt: szerintem tudatosítsuk magunkban, hogy a zenei tartalom elég máshogy viselkedik az interneten, mint a szöveges vagy a képes.

Volt korábban blogom is, most zenélek, és szerintem a zenére egyszerűen sokkal-sokkal kevésbé figyelnek az emberek, mint amikor blogot írtam. Én szeretném, ha ezt tudatosítanánk magunkban. Bár van a zenéhez köthető blogom is (ez), de ez eléggé másodlagos most az életemben, mert nem hoz olyan eredményt a szöveges tartalomgyártás a zenei projektemben. A régi blogomra írt cikkeket sokkal hamarabb megosztották és lájkolták emberek, mint bármelyik zenét. Még akkor is, ha alapvetően tetszik nekik.

Arra jutottam, egész egyszerűen más a tartalom természete. Nem lehet összehasonlítani egy cikkel. Egy cikket azért osztasz meg, mert informatív, hasznos, esetleg vicces, elgondolkodtató. A zenéről viszont nem beszélgetsz úgy, hogy:

„Ja igen, tegnap olvastam abban a cikkben, hogy VI IV I V akkordsort használtak a legújabb XY számban, és milyen jó is volt az a konvolúciós reverb és az az enyhe szaturáció a vocal chopon, de lehetett volna jobb, ha nem reese basst használnak, és a buildupban már megint betettek egy snare rollt, amitől már kivagyok, mert mindenki ugyanazt használja...” (Szóval egy átlag hallgató nem feltétlenül így beszél a zenéről.)

A zenét sokszor passzívan fogyasztják az emberek a lejátszási listákon keresztül. De nem mindenki olyan szerencsés, hogy a Spotify főoldalára kerüljön valamilyen menő helyre, és rengetegen hallgassák ott a dalát. Mint ahogy fenn is említettem, sok a Spotify virtuális polcain porosodó, de jó dal. Csak senki nem találja meg. És lehet, hogy te hallottad, és nagyon megérintett, de nem szívecskézted, nem osztottad meg, nem beszéltél róla, ezért nem figyelt fel rá senki. Így a kis, független előadók, és minden profi számára is szerintem nagyon sokat jelenthet az, ha megosztjátok a dalait, hallgatjátok, szívecskézitek a Spotify-on, elmentitek valamilyen személyes playlistbe – ha csak ideiglenesen is. Én is pl. retweetelem mások új zenéit, amikor látom, és tetszik, és 1–2 nap múlva leszedem, mert már úgyis mindenki látta, aki akarta.

Ha tetszett a cikk, nagyon örülnék, ha követnél ezeken a helyeken: a SoundCloud-on, a Spotify-on, az Apple Musicon, a YouTube-on, a Twitteren, a Facebookon és az Instagramon. Szóval kövessetek mindenhol, amit használtok!

Szóval a fentieket elolvasva úgy tűnhet, a zenész itt már mindenért pénzt kap. Való igaz, de a lényeg, hogy ezek nagyon-nagyon kis összegek. Akár 1 Ft alatt is lehet egy lejátszás díja, de sok kicsi sokra megy! Ezért nekünk nagyon sokat számít a több ezres vagy tízezres hallgatóság. És mindenféle figyelem nagyon sokat segít egy zenésznek. Így köszönöm azoknak, akik velem tartanak továbbra is!

Üdv:

Egy zenész, aki próbálja megérteni, miért ér el néha egy-egy száma 175 000 lejátszást, néha meg 150-et.

 

Iratkozz fel a hírlevélre

* kötelező
E-mail-formátum

Válaszd ki, milyen módon szeretnél hallani ALISA-ról:

Az e-mailek láblécében található linkre kattintva bármikor leiratkozhatsz. Az adatvédelmi gyakorlatokkal kapcsolatos információkért kérjük, keresd fel a webhelyünket.

A Mailchimpet használom marketingplatformként. A lenti Feliratkozás gombra kattintva beleegyezel abba, hogy az adataidat átviszi a rendszer a Mailchimphez feldolgozásra. Itt olvashatsz bővebben a Mailchimp adatvédelmi gyakorlatairól.

komment

Digitális nomádok + munka a tengerpartról = szabadság?

2019. szeptember 26. 04:38 - Termosz

Őszintén az online munkáról

2.png

Sziasztok, Eszter vagyok.

Az én történetem az, hogy semmilyen közösségbe nem tudtam beilleszkedni. Sem az iskolában, sem a munkahelyeken. Egyszer régen még hittem abban, hogy rendes állásom lesz álmaim munkahelyén. Szövegekkel akartam dolgozni, regényeket fordítani vagy szerkeszteni, és ebből megélhetést kovácsolni magamnak. Elárulom, a történet vége ugyanaz: szövegekkel foglalkozom, ám kissé máshogy, mint ahogy elképzeltem. Igazából elég hamar feladtam, hogy rendes állásom legyen, megpróbáljak belesimulni bármilyen céges kultúrába, és 5000 Ft-os fizetésemelésért küzdjek olyan vállalatoknál, ahol minimálbérért dolgozom. Vagy alatta. Vagy ahol minimálbérre bejelentenek, és a többit „zsebbe adják”, vagy ahol be sem jelentenek. Szóval elegem lett, és úgy döntöttem, máshogy fogom csinálni.

Most 27 vagyok, helyfüggetlenül dolgozom, egyéni vállalkozó vagyok. Szenvedélyem a zene és az utazás. Hívhatnám magam szabadúszónak vagy digitális nomádnak. Elmehetnék coworking irodába, foglalkozhatnék többet a self-brandinggel, posztolhatnék trendi képeket az életemről, ha jó kamerám lenne, de soha nem érdekelt annyira a fotózás, hogy vegyek egyet. Csak egy régi iPhone 5S-em van.

Azt mondják rólam, hogy céltudatos és kreatív vagyok. Való igaz, szeretek tervezni, folyton valami új dolog jár a fejemben. Most például a forex, és az, hogy hogyan tudok megvalósítani egy vállalkozásötletet. Szerintem csak akkor vagyok kreatív, amikor inspiráló emberekkel beszélgetek. Ha egyedül vagyok, csak keringenek a gondolatok a fejemben, és sokszor jutok valamire, sokszor nem. Aztán iszom egy kávét, mert lehet, hogy kevés volt a napi koffeinadag.

*

Nemrég egy ismerősöm, akivel már régóta nem beszéltem, feltette nekem a kérdést, hogy milyen céljaim vannak a jövőt illetően, vagy már most álmaim életét élem-e?

Szerintem én egy fenntartható életet élek.

Érdekes, hogy sokszor a social médiában azt láthatjuk, hogy az utazás + szabadúszás + coworking + tengerpartról dolgozás képlettel megvalósíthatók az emberek álmai. Mostanában minden Instagramon látott hirdetésem arról szól, hogy sunshine, beach, laptopról dolgozás, szabadulj meg te is a 9-től 5-ig tartó robotolástól, oszd be te az idődet stb. Azért látom őket, mert nemrég segítettem a barátomnak olyan weboldalakat keresni, amelyeken szabadúszó munkákat hirdetnek, mivel érdeklődni kezdett aziránt, hogy megbízásokat vállaljon a főállása mellett. Már unom ezeket a hirdetéseket.

Az, hogy én most egyéni vállalkozó vagyok, azért történt, mert képtelen vagyok alkalmazkodni bármilyen céges kultúrába, nem szeretem az értelmetlen munkavégzést, nem szeretek nem inspiráló emberek körül lenni. Nyilván akkor már jobb egyedül. Amolyan menekülési útvonal egy fenntartható életvitel felé, amelyet azok a budapesti cégek, amelyek alkalmaztak, nem tudtak biztosítani számomra. Ha jól emlékszem, körülbelül olyan 7 munkahelyem lehetett, mire eljutottam addig, hogy ne akarjak több munkahelyet, azóta csak projektalapon dolgozom ide-oda.

Fontos, hogy az embernek legyenek céljai, álmai, hiszen ezek segítenek abban, hogy jobban megismerjük önmagunkat. Nagyon sokat szoktam azon gondolkodni, hogy egy adott időszakban, hónapban, évben milyen célokat szeretnék elérni. Mindig másvalamit, bár ebben az évben az egyetem befejezése elég sok energiámat felemésztette, és az azt követő néhány hónapban szinte mintha nem lett volna bennem felesleges energia.

Elfogyott.

*

oszinten_az_online_munkarol_1.png

Az, hogy otthonról dolgozom, és szakfordítói megbízásokat vállalok, egész jó munka. Jó dolgom van. Nem kell naponta 2 órát utaznom semmilyen munkahelyre, szóval összességében több időm van. Nincs olyan, hogy addig kell dolgoznom, amíg le nem jár a munkaidőm, nem kell ott szenvedni a számítógép előtt, ha éppen valami bajom van, vagy rosszul aludtam. Napközben el tudok menni ebédet venni, kimosom a ruhákat, sétálok egyet. Ha szeretnék, elmehetek külföldre, és dolgozhatok onnan. Lehetek digitális nomád, aki folyton utazik. Nem utolsó sorban, pénzügyileg is sokkal jobb összehasonlítva azokkal a helyekkel, ahol korábban dolgoztam.

Néhány évvel ezelőtt, amikor minden reggel kínszenvedés volt felkelni és bevánszorogni a munkahelyre, ahol aztán 8-9-10 órát dolgozhattam, stresszelhettem, nézhettem a szomorú, gondterhelt arcokat a hármas metrón, akik munkából hazafelé tartanak (egész Budapestnek elkéne az a mosolyrecept), majd hulla fáradtan hazaértem és beestem az ágyba, valódi álomnak tűnt az, hogy egyszer majd ne kelljen bejárni sehova, otthonról dolgozhassak, több pénzt kereshessek. Mivel rövid idő alatt rendkívül elegem lett a rendszerből, ezért elhatároztam, hogy belevágok, és soha többé nem megyek vissza céghez alkalmazottként dolgozni. Sikerült is, kétszer-háromszor annyit keresek, mint amennyit alkalmazottként megkaptam, vagy megkaphatnék, és ami a legfontosabb, nincs állandó gyomorgörcsöm azóta az emberektől.

Akkor most az álmaim életét élem? Egyrészt igen, mert az volt az álmom, hogy ne kelljen cégnél dolgozni, nem vagyok hajlandó részt venni ebben a rendszerben, hiszen ez élhetetlen számomra. Nem gondoltam az egészre úgy, mintha álmokat valósítanék meg, inkább egy fenntartható életmódot szerettem volna magamnak egy kicsit máshogy megvalósítani. Ez sikerült.

Mi az, ami ebből az egészből hiányzik?

Ahogy egy barátnőm megfogalmazta: a mi munkavégzésünk „dara, dara, dara”. Tömérdek anyagot nyomunk le nagyon rövid határidőkkel, és ez egyrészről jó, mert sok pénz is jön utána, másrészt viszont meg kellett tanulni elengedni a tökéletességre való vágyat; nem lehet mindent 100%-osan teljesíteni, és nem lehet minden hibát kijavítani. Azt kell csinálni, amit kifizetnek, hiába találunk hibákat valamilyen mások által elkészített anyagban. Rövid határidőkkel ledarálunk nagyon nagy anyagokat, mi küldjük a számlát, ők küldik a pénzt.

*

oszinten_az_online_munkarol.png

Nemrég úgy alakult, hogy eljöttem egy hathetes szabadságra, amit az Egyesült Államokban töltök. Sok időm van gondolkodni. Az például nagyon jó, hogy el tudok jönni nyaralni akkor, amikor szeretnék. Azt akartam, hogy működjön egy ilyen rendszer. Most látom, hogy működik és fenntartható. Csak egy kérdést nem tettem fel. Mi a célom vele? Mert valamiért most azt érzem, hogy nincs kedvem visszatérni a „darálásba”. Pedig szerettem dolgozni. És továbbra is ott van bennem a késztetés arra, hogy csináljak valamit. Szóval igen, van időm foglalkozni a saját projektjeimmel.

Nekem most az az álmom, hogy ebből a „dara, dara, dara” helyzetből megtaláljam, hogyan tudok értéket teremteni mások számára. Ez a helyzet elfogadható eredményeket nyújt. Szeretném megtalálni azokat a projekteket, amelyek adnak valamit bizonyos embereknek. A zenét a művészet kedvéért csinálom. Mit adok vele az embereknek? Milyen hatást hoz létre a zeném, amely arra sarkall, hogy még többet alkossak? A zenéimmel szeretném felvidítani az embereket, szeretném, hogy megnyugodjanak, szeretnék adni nekik egy szekrényajtó mögötti fantáziavilágot, amelybe a nehéz napokon elmenekülhetnek. Azt hiszem, nem minden a szabadság, a tengerparton laptopról dolgozás, Bali, mint ahogy az Instagramon ezt hirdetik. Én is szerettem volna sokat utazni, rendszeresen megyek külföldre ide-oda, és úgy néz ki, hogy ez a következő időszakban továbbra is így marad, mivel a barátom amerikai. Nem tudom megmondani, hogy most külön élünk-e vagy együtt. Mondhatom azt, hogy egy időre hozzáköltöztem, de egy pár hónapra hazaköltözöm, hogy ne kelljen leírni, hogy ez egy távkapcsolat. Most nem érződik annak. Ki tudja, meddig kell a távkapcsolat címkét használni. Végül is nagyszerű, hogy nem köt egy adott helyhez egy munkáltató, ez rendkívül előnyös helyzet. Fenntartható vele ez a sok modern dolog, mint az utazgatás ide-oda, a Kotori-öbölre néző apartman erkélyéről történő munka, a távkapcsolatok, meg hasonlók.

Mindenesetre szeretnék adni valakinek valamit a munkámmal.

Ha érdekesnek tartottad a gondolataimat, kérlek, kövess az ilyen-olyan közösségimédia-felületeken:

Facebook, Instagram, Twitter

komment

Pálmafák nőttek a sírok mellett

2017. október 28. 12:53 - Termosz

Montenegrónak van nagyon szép része.

Nem voltak emberek, közben olyan jól sütött a nap, és fújt a tenger felől a szél. Október közepén már nem lehet úszni, túl hideg hozzá a víz, de egy-két turista ugyanúgy szerencsét próbált a hidegben. Persze még sokan napoztak a parton. Senki nem figyelt fel rám amiatt, hogy egyedül utaztam. Október az egyedül utazók időszakának bizonyult: a japán utcazenész egy sziklán ült a parton az árnyékban, angol nő romantikus irodalmat fogyasztott egy kőpadon a part mellett, idős nénik túrabottal másztak fel a kotori erődbe. Családosok már nem voltak, gyerekek sem, csak néhány kínai turistacsoport vándorolt csordában az idegenvezető után, és hallgatta a történelemmel kapcsolatos betanult darát.

A szállás csendes, emeletes vendégház volt Muóban. A lakrészem erkélyéről az öbölre és a hegyekre nyílt a kilátás. Imádtam azokat a hegyeket. Szürke köves, fákkal ritkásan borított hegyek, hegyes csúcsokkal. A naplemente eljövetelével először a muói oldal borul árnyékba, azután a dobrotai. Éjszaka a másik part fényeit és a tükörképüket lehetett látni az ablakból.

Kirándultam Budvába. Séta közben kerékpárt toló öreg horgász jött velem szembe, és rám vigyorgott a hiányos fogsorával. A strandon a sziklafal előtt helyi öregurak horgásztak. Volt ott egy ősrégi, műanyag borítású fotel. Külföldi nő napozott benne bőrkabátban. Gondolom, kényelmes volt, mivel nem kellett kifeküdnie az apró kavicsokra, amik nyomták volna a hátát. A kőfalak vékony rétegekből álltak össze, nagyon különös mintázatot alkottak. Ormótlan fekete villanyvezetéket feszítettek ki eléjük, ami elcsúfította a harmóniát, de ettől volt mindennapi. Néhányan úsztak, mások kabátban üldögéltek, még az öltözködés is szedett-vedett volt.

Budva egyszerűen üresen állt. Üresek voltak a szűk utcák, az éttermek, a szuvenírüzletekben minden akciós volt. Senki nem vett semmit. Az egyébként 400 euróba fájó héber, kézzel varrt divatruha, amit Swarowsky-kristályok díszítettek, most csak 200-ba került. A boltos hölgy rendületlenül ajánlotta a betévedő embereknek a ruhakölteményeket, más üzletben viszont már alább hagyott a lelkesedés, és csak egyetlen unott köszönésre futotta. Nem vettem semmit, és Kotorban is csak a macskamúzeumot látogattam meg, mert annyira nevetséges volt az ötlet, és ott vásároltam két hűtőmágnest. Érdekes, hogy a macskamúzeum „Múzeum macskák” néven szerepelt magyarul a bejáratnál.

Ami a macskákat illeti, mindenhol ott voltak. Az éttermekben, az asztalok alatt a vendégek lábához dörgölőztek, a padokon napoztak, a fáról lestek, vagy egy kőlépcsőn elnyúlva várakoztak arra, hogy egy-egy falat nekik is jusson. Jó kövérek voltak, egyáltalán nem hasonlítottak az itthoni kóbor macskákra. Úgy sejtem, a legtöbbnek volt gazdája, csak kiszöktek az udvarra és potyáztak. A turisták szerették őket. Macskaeledelt is lehetett kapni néhány helyen, és egyesek azzal etették őket. Megfigyeltem, hogy a kínai nénik nem ciccegnek, hanem miáúznak, és nagyon szeretnek a macskákkal fotózkodni. Volt olyan állat, amin bolhairtó nyakörv volt – később rájöttem, hogy a Cat Shopban lakik. A macskaboltokból annyit láttam, hogy macskás szuveníreket árusítanak, és utcai macskákat fogadnak be. Az egyikben én is jártam. Ennek a boltnak az ajtajában szürke macska ült, az ablakpárkányon a dobozban három kis fekete aludt, a hátsó raktárhelyiségben nagydarab macska pihent egy dobozban, a bolt közepén pedig egy fiatalabb csengős macskajátékkal játszott.

Budvában van egy betonnyúlvány a városfal mellett, ahonnan be lehet menni a tengerbe. A végén pirosra mázolt létra áll. A beton kissé kényelmetlen, ha leülsz rá, ámde kristálytiszta a víz, láttam a mohával benőtt köveket, a kis fekete halakat, sós, halszagú szél fújt, és nem érdekelt a kényelmetlenség. Szemben napernyők alatt kávézó vagy koktélozó emberek rejtőztek, de idáig már alig ért el a beszélgetésük hangja, inkább csak duruzsolásnak tűnt.  A tengerszag az egész környéket elárasztotta. Néha kicsit erősebben lehetett érezni, néha azonban elnyomták az éttermekből jövő szagok. De ahol ez a szag ott van, ott mindenki nyugodtabb volt.

Nagyon vegyes, hogy milyen nyelveket hallottam az utam során. Mindenféle szlávot, németet, angolt, oroszt, franciát, magyart és kínait. A montenegróiak nyelve érdekes, sok szó jelentését felfedeztem benne. Cirill és latin írással egyaránt szerepeltek a feliratok. A kotori kulturális központ előtt pont Spiró György nevét fedeztem fel cirill betűkkel. Prah című darabja volt műsoron öt euróért csütörtökön. Az öböl városkáiban pedig mindenhol állt egy fekete tábla. Oda ragasztották ki a halottak neveit és a lakáshirdetéseket. Ezek általában cirill betűsek voltak. Az itthoni megyei hírlapok hasonló rovatai jutottak eszembe. Azt is megfigyeltem, hogy a temetőkben pálmafák nőnek a sírok mellett.

Sok zenésszel találkoztam. Először egy montenegrói nővel elegyedtem beszédbe, aki kézzel készített népi furulyákat kínált az egyik forgalmas kanyarban. Kiderült, hogy a nagymamája magyar volt, és kiskorában ő is Magyarországon nevelkedett. Számolni és köszönni még mindig tudott magyarul, és a zeneiskolában rengeteg Bartókot játszott. Azután találkoztam egy japán gitárossal, aki, mint a gitártokba állított karton is hirdette, world tripre gyűjt, és Ghibli-animék zenéit játszotta nagyon jól. Ghibli Ojisan néhány felvételét az interneten is meg lehet hallgatni, és legközelebb Belgrádba, majd Isztambulba fog utazni. Találkoztam egy gitárossal és egy klarinétossal is, akik olasz számokat játszottak egy utcasarkon, amit sárgás-vöröses borostyán borított, de mindig akkor hagyták abba a zenét, amikor megálltam hallgatni őket. Az egyik este étteremben vacsoráztam, ott szaxofonos játszott szintén olasz számokat, miközben egyes vendégek kagylóval küzdöttek, én pedig carbonara spagettit fogyasztottam.

Az emberek nyugodt arca sem emlékeztetett arra, hogy mi mindent kell még megcsinálnom. Otthon az utcán többnyire búskomor arcokat látok. Itt teljesen más volt az emberek hangulata és életritmusa. Nem láttam gondterhelt arcokat, idegesen telefonáló embereket, a buszon nem nyomkodták a telefonjukat az emberek, voltaképp a sötétben egyetlen világító képernyőt sem láttam Budváról hazafelé. Talán itt kellemesebb a kilátás, mint a metrón a föld alatt.

Montenegrónak van nagyon szép része,

de nagyon szegény is. Átutaztam a fővároson, Podgoricán, és láttam, hogy milyen lepukkant állapotban vannak az ottani épületek. Láttam olyan női mosdót is, ahol pusztán egy lyuk volt a földön, és használt papírt szemetesbe kellett dobni. A semmi közepén betonvázak álltak, az épületcsonkokon mindenhol graffiti, az út melletti sziklákon auto šlep felirat mindenhol, hiszen ha nincs pénz reklámtáblát venni, akkor rá kell írni a sziklákra, nem? Mindenhol ugyanaz a telefonszám állt. A tenger néhol szemetet vetett a partra, cigarettacsikkeket gyömöszöltek emberek a sziklák közé. Budvában a hotelövezetben félig felépített, elhagyatott épületvázak is álltak. Pedig a partiövezetet szépen meg kellene csinálni, nem?

Ez is ott van.

 

komment
süti beállítások módosítása