Pálmafák nőttek a sírok mellett

2017. október 28. 12:53 - Termosz

Montenegrónak van nagyon szép része.

Nem voltak emberek, közben olyan jól sütött a nap, és fújt a tenger felől a szél. Október közepén már nem lehet úszni, túl hideg hozzá a víz, de egy-két turista ugyanúgy szerencsét próbált a hidegben. Persze még sokan napoztak a parton. Senki nem figyelt fel rám amiatt, hogy egyedül utaztam. Október az egyedül utazók időszakának bizonyult: a japán utcazenész egy sziklán ült a parton az árnyékban, angol nő romantikus irodalmat fogyasztott egy kőpadon a part mellett, idős nénik túrabottal másztak fel a kotori erődbe. Családosok már nem voltak, gyerekek sem, csak néhány kínai turistacsoport vándorolt csordában az idegenvezető után, és hallgatta a történelemmel kapcsolatos betanult darát.

A szállás csendes, emeletes vendégház volt Muóban. A lakrészem erkélyéről az öbölre és a hegyekre nyílt a kilátás. Imádtam azokat a hegyeket. Szürke köves, fákkal ritkásan borított hegyek, hegyes csúcsokkal. A naplemente eljövetelével először a muói oldal borul árnyékba, azután a dobrotai. Éjszaka a másik part fényeit és a tükörképüket lehetett látni az ablakból.

Kirándultam Budvába. Séta közben kerékpárt toló öreg horgász jött velem szembe, és rám vigyorgott a hiányos fogsorával. A strandon a sziklafal előtt helyi öregurak horgásztak. Volt ott egy ősrégi, műanyag borítású fotel. Külföldi nő napozott benne bőrkabátban. Gondolom, kényelmes volt, mivel nem kellett kifeküdnie az apró kavicsokra, amik nyomták volna a hátát. A kőfalak vékony rétegekből álltak össze, nagyon különös mintázatot alkottak. Ormótlan fekete villanyvezetéket feszítettek ki eléjük, ami elcsúfította a harmóniát, de ettől volt mindennapi. Néhányan úsztak, mások kabátban üldögéltek, még az öltözködés is szedett-vedett volt.

Budva egyszerűen üresen állt. Üresek voltak a szűk utcák, az éttermek, a szuvenírüzletekben minden akciós volt. Senki nem vett semmit. Az egyébként 400 euróba fájó héber, kézzel varrt divatruha, amit Swarowsky-kristályok díszítettek, most csak 200-ba került. A boltos hölgy rendületlenül ajánlotta a betévedő embereknek a ruhakölteményeket, más üzletben viszont már alább hagyott a lelkesedés, és csak egyetlen unott köszönésre futotta. Nem vettem semmit, és Kotorban is csak a macskamúzeumot látogattam meg, mert annyira nevetséges volt az ötlet, és ott vásároltam két hűtőmágnest. Érdekes, hogy a macskamúzeum „Múzeum macskák” néven szerepelt magyarul a bejáratnál.

Ami a macskákat illeti, mindenhol ott voltak. Az éttermekben, az asztalok alatt a vendégek lábához dörgölőztek, a padokon napoztak, a fáról lestek, vagy egy kőlépcsőn elnyúlva várakoztak arra, hogy egy-egy falat nekik is jusson. Jó kövérek voltak, egyáltalán nem hasonlítottak az itthoni kóbor macskákra. Úgy sejtem, a legtöbbnek volt gazdája, csak kiszöktek az udvarra és potyáztak. A turisták szerették őket. Macskaeledelt is lehetett kapni néhány helyen, és egyesek azzal etették őket. Megfigyeltem, hogy a kínai nénik nem ciccegnek, hanem miáúznak, és nagyon szeretnek a macskákkal fotózkodni. Volt olyan állat, amin bolhairtó nyakörv volt – később rájöttem, hogy a Cat Shopban lakik. A macskaboltokból annyit láttam, hogy macskás szuveníreket árusítanak, és utcai macskákat fogadnak be. Az egyikben én is jártam. Ennek a boltnak az ajtajában szürke macska ült, az ablakpárkányon a dobozban három kis fekete aludt, a hátsó raktárhelyiségben nagydarab macska pihent egy dobozban, a bolt közepén pedig egy fiatalabb csengős macskajátékkal játszott.

Budvában van egy betonnyúlvány a városfal mellett, ahonnan be lehet menni a tengerbe. A végén pirosra mázolt létra áll. A beton kissé kényelmetlen, ha leülsz rá, ámde kristálytiszta a víz, láttam a mohával benőtt köveket, a kis fekete halakat, sós, halszagú szél fújt, és nem érdekelt a kényelmetlenség. Szemben napernyők alatt kávézó vagy koktélozó emberek rejtőztek, de idáig már alig ért el a beszélgetésük hangja, inkább csak duruzsolásnak tűnt.  A tengerszag az egész környéket elárasztotta. Néha kicsit erősebben lehetett érezni, néha azonban elnyomták az éttermekből jövő szagok. De ahol ez a szag ott van, ott mindenki nyugodtabb volt.

Nagyon vegyes, hogy milyen nyelveket hallottam az utam során. Mindenféle szlávot, németet, angolt, oroszt, franciát, magyart és kínait. A montenegróiak nyelve érdekes, sok szó jelentését felfedeztem benne. Cirill és latin írással egyaránt szerepeltek a feliratok. A kotori kulturális központ előtt pont Spiró György nevét fedeztem fel cirill betűkkel. Prah című darabja volt műsoron öt euróért csütörtökön. Az öböl városkáiban pedig mindenhol állt egy fekete tábla. Oda ragasztották ki a halottak neveit és a lakáshirdetéseket. Ezek általában cirill betűsek voltak. Az itthoni megyei hírlapok hasonló rovatai jutottak eszembe. Azt is megfigyeltem, hogy a temetőkben pálmafák nőnek a sírok mellett.

Sok zenésszel találkoztam. Először egy montenegrói nővel elegyedtem beszédbe, aki kézzel készített népi furulyákat kínált az egyik forgalmas kanyarban. Kiderült, hogy a nagymamája magyar volt, és kiskorában ő is Magyarországon nevelkedett. Számolni és köszönni még mindig tudott magyarul, és a zeneiskolában rengeteg Bartókot játszott. Azután találkoztam egy japán gitárossal, aki, mint a gitártokba állított karton is hirdette, world tripre gyűjt, és Ghibli-animék zenéit játszotta nagyon jól. Ghibli Ojisan néhány felvételét az interneten is meg lehet hallgatni, és legközelebb Belgrádba, majd Isztambulba fog utazni. Találkoztam egy gitárossal és egy klarinétossal is, akik olasz számokat játszottak egy utcasarkon, amit sárgás-vöröses borostyán borított, de mindig akkor hagyták abba a zenét, amikor megálltam hallgatni őket. Az egyik este étteremben vacsoráztam, ott szaxofonos játszott szintén olasz számokat, miközben egyes vendégek kagylóval küzdöttek, én pedig carbonara spagettit fogyasztottam.

Az emberek nyugodt arca sem emlékeztetett arra, hogy mi mindent kell még megcsinálnom. Otthon az utcán többnyire búskomor arcokat látok. Itt teljesen más volt az emberek hangulata és életritmusa. Nem láttam gondterhelt arcokat, idegesen telefonáló embereket, a buszon nem nyomkodták a telefonjukat az emberek, voltaképp a sötétben egyetlen világító képernyőt sem láttam Budváról hazafelé. Talán itt kellemesebb a kilátás, mint a metrón a föld alatt.

Montenegrónak van nagyon szép része,

de nagyon szegény is. Átutaztam a fővároson, Podgoricán, és láttam, hogy milyen lepukkant állapotban vannak az ottani épületek. Láttam olyan női mosdót is, ahol pusztán egy lyuk volt a földön, és használt papírt szemetesbe kellett dobni. A semmi közepén betonvázak álltak, az épületcsonkokon mindenhol graffiti, az út melletti sziklákon auto šlep felirat mindenhol, hiszen ha nincs pénz reklámtáblát venni, akkor rá kell írni a sziklákra, nem? Mindenhol ugyanaz a telefonszám állt. A tenger néhol szemetet vetett a partra, cigarettacsikkeket gyömöszöltek emberek a sziklák közé. Budvában a hotelövezetben félig felépített, elhagyatott épületvázak is álltak. Pedig a partiövezetet szépen meg kellene csinálni, nem?

Ez is ott van.

 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://elemesztakaosz.blog.hu/api/trackback/id/tr6213067916
süti beállítások módosítása